Számos híresség, politikus és labdarúgó megízlelhette már Farkas József kiváló étkeit, aki lassan fél évszázada tevékenykedik a vendéglátóiparban. Sorozatunk következő részében a sokak által ismert és elismert szakembert kérdeztük a munkájában rejlő szépségekről, a focihoz fűződő viszonyáról és arról, hogy mindössze negyedóráig élvezhette a KISZ-tagságot.

- Mindig is vendéglátós szeretett volna lenni?
- Szakács, felszolgáló, üzletvezető és technikusi végzettségem van, mert mind a három feladat érdekelt. Szakácsként kezdtem, szakácsként szabadultam. Közben a pult másik oldalát is kipróbáltam felszolgálóként. Azonban mindennek az alapja a szakács szakma, azt jól kell elsajátítani és akkor könnyebben vezeti az ember az üzletet. A honvédségben egy nagy alakulatnál tiszti étkezdét vezettem, majd felszolgálóként tevékenykedtem. Az első munkahelyem egyike a Bányász étterem volt. Ott hamar a bányaigazgató - aki abban az időben az ország egyik legnagyobb vállalatát, a Mecseki Szénbányákat vezette -, Garamvölgyi János személyi protokoll felszolgálója lettem egy másik kollégámmal, Bujdosó Attilával együtt. Sok kvalifikált rendezvényen kellett részt vennem, így megismertem az akkori politikai élet vezetőit. Egyedül Kádárral nem találkoztam soha. Losonczi Pállal, Aczél Györggyel azonban sokszor.

- Van-e valami érdekes emléke velük kapcsolatban?
- Losonczi nem volt nagy ivó, viszont Aczélt nehéz volt kiszolgálni, mert mindig ráfeküdt az asztalra, s mint egy sakkozó odébb tologatta a poharakat. Néha bizony keresgélni kellett, hogy melyik pohárba milyen italt töltsünk.

- Sosem volt párttag?
- Soha nem értettem, miért nem kerestek meg azzal, hogy lépjek be a pártba, pedig biztos, hogy megfigyeltek. KISZ-tag is csak negyedóráig voltam körülbelül. Amikor a főnököm megtudta, hogy beléptettek, azt mondta, hogy menjünk az illetékes elvtárshoz és tépjük össze az okmányt.

- Hogyan folytatódott a pályafutása?
- A Bányász étterem után egy kis szövetkezeti élet következett, a bólyi ÁFÉSZ üzemeltette a Vasutas Klubot, ott dolgoztam pár évig. Az egyik legkedvesebb munkahelyem volt, sajnos az is megszűnt, mert átépítették. Régebben úgy is hívták, hogy Kehely, otthonos volt, úgy érezte magát az ember, mint ha hazamenne. Mindig nyüzsgés volt. Aztán megnyílt a Barbakán, amit fiatalon megkaptam, mint üzletvezető. Egy év után azonban eljöttem, mert a húgom üzletvezető-helyettes volt a TV-toronyban, s üzentek, hogy ha felmegyek üzletvezetőnek, akkor a húgomat nem küldik el a vezetőváltás miatt.. Fájó szívvel, de otthagytam a Barbakánt, mert a hugit meg kellett menteni. Gondoltam, hogy ott leszek egy-két évet, aztán eljövök onnan. A két évből 15 lett. Akkoriban a Mecsek Tourist kezelésében volt a torony. Annál a cégnél megtiszteltetés volt dolgozni. Minden megyei tanács mellé volt rendelve egy megyei idegenforgalmi hivatal, ezt nálunk Mecsek Touristnak hívták. Üzletvezetőként hozzám tartozott az ajándékpavilon, a lenti büfé, a presszó, a lift, a kilátó is. A mohácsi csatatértől a szigetvári várig minden a céghez tartozott, így ha a vezetés vendégeket hívott, akkor menni kellett. Szerettem ott is dolgozni. Ismerem a mostani állapotokat is, mert nem távolodtunk el a toronytól: akkor húszszor annyian látogattak oda, mint manapság. Volt, amikor 25 busztetőt számoltunk össze odafentről. Ömlöttek a vendégek.

- A Celláriumot lassan két évtizede üzemelteti.
- Igen. Göncz Árpád akkori köztársasági elnök volt a díszvendég az ünnepélyes megnyitón. Sok híresség megfordul nálunk, nagykövetek, politikusok, de szívesen volt nálunk Buzánszky Jenő és Mészöly Kálmán is. Sajnos azt kell mondanom, hogy manapság nagyon üresek a belvárosban a hétvégék. Biztos, hogy mások más szemmel látják, mert hallom a statisztikákat, milyen jó egyeseknek, de mi nem vagyunk megelégedve. A betérő csoportok még a régi kapcsolataim révén jönnek be hozzánk. A Mecsek Touristos múltammal számos ismeretségre tettem szert az egész országban és sok barátság is szövődött.

- Valóban, nemcsak Pécsen, hanem külföldön is szervezett fogadásokat.
- Krakkóban is csináltunk rendezvényt, Németországban is tartottunk fogadást egy héten keresztül, de Pécs testvérvárosaiban, Aradon, Kolozsváron és Terracinában is voltunk. Az országban pedig Debrecentől Zalaegerszegig nagyon sokfelé megfordultunk. A Vágó István nevével fémjelzett Favágók zenekarral szintén jó néhány helyen pendliztünk közösen.

- Mit gondol a vendéglátás jelenlegi helyzetéről?
- Annyira nem ismerem az erőviszonyokat. A mi üzletünk magántulajdon, nincs semmiféle bérleményünk. Benkő Dezső kollégámmal közösen, cégünkben, a Diacell Kft.-vel mi üzemeltettük például az InterCity éttermi kocsijait. Három évig a teljes nemzetközi hálózat hozzánk tartozott. Onnan is leszálltunk, mert eltűntek az utasok. A fő probléma, hogy nincs vendég. A mi munkánk fontos eleme volt a különböző rendezvények, fogadások szervezése és lebonyolítása. Sok és nagy eseményt rendeztünk. Eltűntek a nagy cégek is, mint például a MiZo. Nekik kellett csinálni nőnapot, sportnapot, családi napot. S ez csak egy cég, amely eltűnt Pécsről. Az Allianz Hungária is rengeteg eseményt szponzorált: autóversenyt, kisebb-nagyobb rendezvényeket - mindent megcsináltunk. A munkánk nagy részét lekötötték a kinti fogadások. Azért jelen pillanatban is dolgozunk, például az OTP-nek, négy megyében bonyolítjuk a bank rendezvényeit. Szívesen kimozdulunk, mert a kihívás mindig is vonzott.

- Van más kihívás is, nyilván.
- Próbálkozunk például a Kodály Központ három büféjével is. Januárban és februárban nem volt semmi, de a bérleti díj elég magas, amit a következő időszakban ki kell gazdálkodnunk. Emlékszem, még fiatal pincérként a Bányász étterembe járt enni egy Pista bácsi nevű bányászember, aki egyszer tőlem és a kollégámtól is kért egy taxit. Akkoriban 32 taxi volt csak a városban, mindegyiküket ismertük. Mondtuk Pista bácsinak, hogy baj van, mind a ketten hívtunk egyet, így két kocsi is vár rá. Nem baj, mondta, levette a kalapját, odaadta az egyik taxisnak és azt mondta neki, hogy „Uram, ön hozza a kalapomat, az Olimpiába megyünk". Ő pedig beült a másik taxiba és így mentek el. Sajnos ma már nincsenek Pista bácsik.

- Szépreményű focista volt fiatalkorában, s most is szoros kapcsolatot ápol a PMFC-vel.
- Focista nem lett belőlem, hamar abbahagytam, mert egy edzőm azt mondta, hogy úgysem lesz belőlem válogatott focista, másképp meg nem éri meg futballozni. Ráadásul a szakma már akkor is egész embert kívánt, így döntenem kellett. Az ifjúsági válogatottban azért játszottam. Az erőmű csapatában, a Dinamóban kezdtem, aztán a Pécsi Volánban folytattam, később pedig levezetésként kisebb csapatokban kergettem a bőrt. Ami a mostani helyzetet illeti, amiben tudok, segítek a PMFC-nek - jó barátommal, Benkő Dezsővel együtt, aki szintén focizott fiatalon. Mindketten jó barátságban vagyunk Matyi Dezsővel. Másrészt a gasztronómiát is belevisszük a sportba. Mindig az edző szája íze szerint állítjuk össze a fogásokat. Most Márton Gabi minden mérkőzés előtt összerántja a csapatot, s a játékosok a klubházban, együtt fogyasztják el az ételt, amit mi főzünk. Supka Attila azt kérte, hogy minden nap tésztát készítsünk. Nem tudott olyan tésztát mondani, amit ne ismernék. A játékosok szívesen ették, de az eredmények nem jöttek... 

- Támogatta a kézilabdacsapatot is egy időben.
- A férfi kézisek valóban négy évig viselték a mi nevünket, miután megkerestek minket, hogy támogassuk az együttest. De a labdarúgás mindig is közelebb állt a szívemhez.

- Hogyan látja a jövőt?
- Vannak impozáns, szép kulturális intézmények, amire büszke lehet a város. Viszont ha jól tudom, akkor az EKF után Graz is megcsúszott, pedig nem vagyunk egy súlycsoportban. Nem lesz könnyű talpra állni. Sokan elmondták és eléggé elcsépelt, de igaz: nincsenek munkahelyek. Én is lassan abba szeretném hagyni ezt a fajta  vendéglátást. Két éve már nyugdíjas is vagyok. Mindenesetre nem hittem volna húsz évvel ezelőtt, hogy ideáig jutunk. Megpróbálunk azért talpon maradni, de ez ma már elég nagy kihívás nekünk is...

H. L. B. - Fotó: Dittrich Éva