Ej, ráérünk arra még?! Utasbosszantó állapotok uralkodnak az uránvárosi buszvégen

2020. július 30. csütörtök 15:20

Mintha szürke, fakó múltunk egy darabja lenne, úgy maradt itt nekünk az uránvárosi buszvégállomás. A ronda épületéről manapság már senki sem tehet, de a körülötte lévő igénytelenség, modern lepukkantság azért feltűnő. Miközben a hibák döntő többségét meg lehetne szüntetni, legfeljebb 100 000 forintból - összesen. Ehelyett a starthely hirdeti a gazdátlanságot, nemtörődömséget. Egy Pató Pál-szobor hiányzik csupán a placc közepéről, amúgy minden tökéletes!

A forgalmi iroda már az 1960-as évek elején ott csúfította a környezetét, legfeljebb nem volt annyira feltűnő, mert modernebb látszatot keltett. A tájék talán legrútabb, nem magánkézben lévő ingatlanjáról van szó. A Tüke Busz Zrt. egyik nagy buszmegállójáról, nem magyarul decentrumáról, ahol naponta sok ezer utas fordul meg. Akiknek már fel sem nagyon tűnik, hogy hol zajlik életük egy része, a falfirkák, hulló vakolat mentén.

Pedig többek között koszban pereg a fogalom, mert ugyan szokták takarítani a területet, de a szemetelős erők, meg a szél ezek szerint hatékonyabbak. Vagyis több cirokseprűt lenne érdemes elkoptatni havonta.

Ráérünk?

A nép kedvenc rímmestere, Petőfi Sándor humoros, egyben zseniális költeménnyel állított emléket Pató Pál úrnak, a henyeség mesterének. Akinek visszatérő szófordulata, minden versszak végén, hogy „Ej, ráérünk arra még!" Régebben általános iskolában oktatták a nebulóknak, de ezek szerint nem mindenki ismeri a hazai verselés egyik gyöngyszemét. Egy mű attól is jó, ha kiállja az idő próbáját. Az eredeti pedig 1847-ben jelent meg, de frissességéből semmit sem veszített. Köszönet ezért a mesternek!

Legkevesebb két üvegkalitka egy-egy ablaka hiányos, nyilván, korábban kitörték azt a vandálok.

A többi átlátszó felület jellemzően retkes, az alumíniumkereteken filctollas üzenetek virítanak. Meg ott éktelenkednek az illegális hirdetések félig leszakadva. Bár, látszólag ki van építve a kamerás figyelőrendszer, de nem biztos, hogy valaki nézi a monitorokat. Láttunk már hasonlót.

A padok lécei ritkásak, egyik-másik ezért alkalmatlan is az ülésre. Legfeljebb kisgyermekek lóbázhatnák rajta a lábukat, a felnőttek leesnének róla. A műkőre, ami talán az egyetlen éke e helynek, hirdetve, hogy egykoron is felújítás zajlott, drága pénzért.

Az utasok tájékoztatása sem éppen a XXI. évszázad követelményei szerint működik. Az elektronikus kijelző egyik fele hónapok óta „zebracsíkos", vagyis bizonyos fontos sorokat nem lehet belőle kiolvasni, mert feketéllik. Könnyen lehet, hogy drága mulatság lenne kijavítani, de addig akár le is kapcsolhatnák a rejtjelezett üzenőfalat. Azzal némi bosszúságtól megkímélnék az utazókat.

Ellenben szinte ingyen megoldható lenne egy probléma, jó húsz perc alatt. Ugyanis, egy üvegportál mögött ott van a teljes városi buszhálózat térképe. Összegyűrve, kibogozhatatlanul, domborzati térképeket megidézve, a fémkeret alján, elázva. Csere nincs, olyan, mint régen a futballban.

Ennek az egész hangulatnak ad még szomorú díszletet a két letört szemétgyűjtő. A helyük jól látszik, valamikor ipari formatervezők másképpen álmodták meg, azonban a felfüggesztésük hegesztése talán örökre elengedett. Bár egy lakatos tanuló feltehetőleg megoldaná vizsgamunka helyett, de nem kapott rá utasítást senkitől.

Azóta, mint hűséges törpék - élükön Kukával -, ott állnak az oszlop mellett a hengerek. Lassan egy éve várnak a követőikre, mert a rozsda foga szinte csattog a megállók mentén, a hasonló alkalmatosságokon is.